Egészséges és önérvényesítő gondolkodásra és életvezetésre nevelés az egész világon ismert Pozitív Fegyelmezés módszerével.

Mindenkinek van valamilyen elképzelése arról, hogyan kell egy gyermeket jól nevelni és miképpen kell kialakítani azokat a viselkedésformákat, amelyek lehetővé teszik az emberekhez és a társadalomhoz való alkalmazkodást.Minden szülő egyetért abban, hogy alapvető nevelési feladat megtanítani a gyermeket arra, hogy mi a jó, mi a rossz, megérteni és elfogadtatni vele: vannak dolgok, amelyeket nem szabad megtenni, másokat viszont meg kell tenni, s vannak olyanok is, amelyeket megtehet, ha akar. A magatartási szabályok kiépítésének és elsajátításának egyik fontos eszköze az a nevelési módszer, amit fegyelmezésnek hívunk.

 Fegyelmezési formák
Az utóbbi évtizedekben világszerte széles körben végzett tudományos kísérletek, tervszerű felmérések sora bizonyítja, hogy az a mód, ahogyan a szülők már a legkisebb kortól fegyelmezik gyermeküket, hosszú időre, talán egész életére meghatározza a gyerek karakterét, a közösségbe való beilleszkedését. Éppen ezért rendkívül fontos, hogy bővítsük a különböző fegyelmezési formákra és azok várható hatásaira vonatkozó ismereteinket.
A felnőttek többségében a fegyelmezés fogalmához kellemetlen emlékek, érzések, élmények társulnak. Talán ezért is vállalják olyan sokan, hogy a fegyelmet csak félelemkeltéssel, erőszakkal, fenyegetésekkel lehet fenntartani, és kevesen hiszik, hogy dicsérettel, szép szóval, egyszerű példaadással is lehet fegyelmezni. Így aztán még napjainkban is igen elterjedt a hatalomra, megfélemlítésre épülő nevelési forma, a helyzeti, sokszor a testi fölény kihasználása. Az eredmény rendszerint igen szomorú, hiszen a gyerek, amint kikerül a közvetlen ellenőrzés alól, kitombolja magát. Ha módja nyílik rá, ő üt, ő parancsolgat, ő fenyegetőzik, ő zsarnokoskodik – ahogyan azt szüleitől látta, tapasztalta.
Kérdés, hogy a keményen, hatalmaskodóan és erőszakosan nevelő szülők valóban szeretik-e, eléggé szeretik-e gyermekeiket. A szülői szeretet ugyanis – ellentétben a hiedelemmel – nem ösztönös, magától értetődő egyetemes emberi sajátság, amit mindenki átél attól fogva, hogy gyermeke lesz. A szeretet olyan érzelmi viszony, amely elsősorban a viselkedésben, a cselekvésekben tükröződik, és ennek megfelelően vannak fokozatai.

Szeretetigény
Eléggé szereti-e gyermekét az az anya, aki csupán a legszükségesebb testi gondozását biztosítja? Van, aki ellátja ugyan gyermekét, de csak olyan mértékben, hogy ne veszélyeztesse fizikai épségét. A lelki károsodás általában nem olyan szembetűnő, nem mérhető olyan könnyen, mint a testi elhanyagoltság, és hatása gyakran csak később jelentkezik. Az érzelmileg elhanyagolt, szeretetigényben kielégítetlen gyerek vagy elvadul, a környezetével szemben bizalmatlanná válik, fél minden szokatlan helyzetben, vagy pedig durvaságra hajlik, dacos, sokszor ellenséges a világgal szemben.
A szeretethiányban szenvedő gyerek vagy “levakarhatatlan” arról, aki gyengédséggel közelít hozzá – vagy ellenkezőleg, szinte “megszelídíthetetlen” lesz, menekül minden gyengédségtől, szóval nem képes kiegyensúlyozott kapcsolatok kiépítésére.

Elszalasztott lehetőségek
Van a szeretetlenségnek más, leplezett formája, változata is. A szülők saját elhatározásukból, saját vágyaikat követve hozzák világra gyermekeiket, ez többnyire természetes. Sokan azonban a szülői szerepet, mint valami kényszerű nyűgöt viselik-elviselik. Felpanaszolják a gyermeküknek, hogy miatta maradtak le az élet sok lehetőségéről, egész életük csupa lemondás, áldozat.
Ezek a szülők úgy vélik, külön érdem, ha a gyermeknek mindazt megadják, amit egyébként a józan ész szerint teljesen természetes, hogy megadnak. Hálát kívánnak a gondozásért, köszönetet várnak a szeretetért. A gyereknek, különösen a kisebbeknek azonban érthetetlen, hogy miért is kell hálásnak lenniük, s nem képesek felfogni, hogy anyjuk attól szenved, hogy őket szereti. 

Családi “illem”
Gyakori az is, hogy a szülők a helyes magatartás kialakítása érdekében a társadalmi-családi illendőség nevében mutatnak túlzott szigort. Sok családban igen merev hagyományai vannak az “illemnek”, a viselkedési szokásoknak, amelyekhez a gyereknek is előírásszerűen alkalmazkodnia kell. A gyerek azonban a szabályok sokasága között úgy érzi magát, mintha minduntalan akadályokba ütközne, hiszen valóban tilalmak “rácsai” veszik őt körül. “Ne beszélj, ha én beszélek”, “ne piszkold össze magad”, “ne rongáld a játékodat”, “ne tedd ezt, ne tedd azt”, mert “az nálunk nem szokás” – hallja unos-untalan. Az érdeklődő, nyiladozó értelmű gyermek pedig fel akarja fedezni környezetét, meg akarja ismerni a tárgyakat, az embereket, birtokolni akarja a világ egy kis darabját, és vágyakozik, hogy a felnőttek székébe ülhessen, kipróbálja anyja vagy apja tárgyait, megfigyelje, mit és hogyan csinálnak mások. S akkor észreveszi, hogy ha elnyomja kíváncsiságát, vágyait, akkor mosolyra derülnek körülötte az arcok, s a jó gyermeknek kijáró kedvességgel veszik körül. Legfőbb óhaja tehát, hogy minél hoszszabb időn keresztül biztosítsa ezt a nyugalmas, kellemes helyzetet: fogadják el és szeressék.

Szeszélyes szülők
Külön érdemes szólni a hangulatilag változó, szélsőséges nevelésről. A kisgyerek képtelen eligazodni a szülők kedélyhullámzásain: ha anya vagy apa jókedvű, pihent, akkor babusgatják, dédelgetik, majd máskor számára érthetetlen okból kiabálnak vele, megverik, megbüntetik, olyan dolgokért is, amelyekért korábban nem járt büntetés.
A szeszélyes szülők a kisgyerek szemében még tévedhetetlenek, hatalmasak és igazságosak. Úgy érzi, minden tettük helyes és jogos. Ha megbüntették, nyilván rászolgált: rossz volt. Mivel nem ismeri ki magát a szülők változó követelményei között, egy idő után jobbnak látja, ha semmit nem csinál – így kevesebb baj érheti. Így válik a szélsőséges bánásmód következtében teljesen elbizonytalanodottá, gátolttá, visszahúzódóvá.
Gyakran előfordul azonban, hogy átveszi a szülők tulajdonságát, maga is kiszámíthatatlanul viselkedik, szorongásai féktelenségbe csapnak át.

Egyenletesen, következetesen
A legmegfelelőbb viselkedési formák kialakítása nem igényel különös nevelői eszközöket. Az egyenletesen meleg, szeretetteljes légkörben felnövő gyerek azonosulni igyekszik a szeretett szülő személyével, magába építi kívánalmait, viselkedésével igyekszik elérni a szülő elégedettségét, elismerését, elkerülni helytelenítését, lelkiismerete közvetíti számára a szülő hangját, jó magatartása valóban önmagában hordja jutalmát. A gyermek életében központi helyet foglal el a szeretetvágy. Éreznie kell, hogy szabadon, önállóan mozoghat környezetében, de vigyáznak rá, irányítják, egyes helyzetekben megfeddik, helytelenítik viselkedését. Így fokozatosan megtanul különbséget tenni a helyes és a helytelen magatartás között.

Mikor jó?
A gyereknek mást jelent a “jóság”, mint a felnőtteknek. Sajnos, a szülők legtöbbször akkor nevezik jónak gyermeküket, amikor az éppen roszszul érzi magát: történetesen, ha az anyai intelem hatására órákig csendben ül a sarokban vagy “szép nyugodtan megvan egyedül” és nem zaklatja anyját, hogy az ölébe kívánkozik, sem apját, hogy játékába be akarja vonni, nem futkos, nem piszkítja össze magát, nem fogdos meg mindent, ami a keze ügyébe kerül. Ám a gyerek mit sem szeretne jobban, mint rohangálni fel és alá, megtapogatni a tárgyakat, megnézni, mit rejt a belsejük, együtt játszani apjával, belekapaszkodni anyjába, szóval: minél bensőségesebben ismeri a szülő a gyereke képességeit, tulajdonságait, törekvéseit, annál könnyebb feladat számára megkülönböztetni a viselkedési formákat. Azokat, amelyekért jogos a tiltás, a büntetés, a feddés, és azokat, amelyek bár olykor terhesek számára, a gyerek érdekében el kell tűrnie. Csak így nevelhet önálló, cselekvőképes, egészséges lelkű, társaival együttműködni tudó gyereket, aki lassan megtanulja megítélni: mit lehet és mit nem lehet, mit szabad és mit kell tennie.

IX.évf./12.sz. Szerző: Dr. Flamm Zsuzsa 
Forrás: Anyák Lapja

 Megjegyzés: Kérem olvassa el az  ösztönzés vagy dicséret című cikket is.

Tévedések mint tanulási lehetőségekA legtöbb felnőtt úgy érzi, hogy tévedni, hibázni rossz dolog. A környezet sokszor azt sugallja, hogy aki téved, hibát követ el az alkalmatlan valamire, sikertelen, esetleg ostoba. Ennek következményeként sokszor előfordul, hogy a gyerekek nem merik vállalni a felelősséget tetteikért. Megpróbálják eltitkolni, tagadni, vagy esetleg másra hárítani a felelősséget. Nem tudják, esetleg nem tapasztalták, hogy ha elismerik a tévedésüket, megpróbálják azt helyrehozni, megoldani az esetleg felmerült problémát, amit esetleg a tévedésükkel okoztak, akkor a környezetük többnyire megbocsájt és segítséget is nyújt nekik ehhez. A tévedések titkolása lelkiismeret furdalást okozhat, vagy elkülönítheti a gyereket a környezetétől. Az eltitkolt hibákat nehéz vagy nem lehet helyrehozni és ez által tanulni sem lehet belőle. Elgondolkodott már azon mint szülő, hogy igazán mit szeretne a gyermekének? Mint felnőtt ember milyen készségekkel, tulajdonságokkal rendelkezzen? Minden szülő azt szeretné, hogy gyermeke együtt érző, tisztelettudó, felelősségteljes, megbízható és önbizalommal rendelkező felnőtté váljon. Legyen boldog, jó munkaerő és legyen jó párkapcsolata. Mit tettünk, teszünk mi szülők, felnőttek annak érdekében, hogy a gyerek elérje ezt? Milyen segítséget adunk és milyen példát mutatunk mi nekik?Gyermekeink csak olyan készségeket, tulajdonságokat tudnak tanulni, fejleszteni, amit a környezetükben élő felnőttektől látnak, tanulnak. Minden körülöttük történő dologból, (pozitív vagy negatív) eseményből tanulnak valamit (mint mi is) és következtetést vonnak le, így kerülnek egyre közelebb azokhoz a tulajdonságokhoz, képességekhez, amit a környezetében lévő felnőttek fontosnak, hasznosnak tartanak. Ez nagy felelősséget rak a szülőkre és nevelőkre egyaránt. Néha, mi felnőttek elgondolkodunk olyan dolgokon, hogy; Mi van, ha én hibát csinálok, ha tévedek? Mi van, ha elveszítem a türelmemet? Mi van, ha nem tudom egy helyzetben, hogy mit csináljak? Mi van, ha helytelenül viselkedem? Mi van, ha helytelenül cselekszem? Nézzünk egy példát az utóbbira. Szinte minden gyerek tudja, hogy az úttesten piros lámpánál nem szabad átmenni, hisz ezt tanítjuk nekik. Néha azonban (önkéntelenül vagy tudatosan), ha nincs forgalom és rendőr a közelbe, akkor tilosban átmegyünk a gyermekünkkel az úttesten. Mit tanul, és milyen következtetést vonhat le ebből a gyerek? Ha nem kapnak el (hisz nincs rendőr), akkor megszeghetjük a szabályokat! Ezt a tapasztalatot átvihetik a kis életük többi részére is. Fontos tudni azt, hogy a kisgyerekek jó megfigyelők, de rossz értelmezők.Felmerül a kérdés; hogy kerüljük el a tévedéseket, hogy tanítsuk meg a gyereknek, hogy ne hibázzon? Nagyon nehéz feladat. A jó hír az, hogy a tévedések, hibák kiváló lehetőségeket adnak a tanulásra, tehát nem kell, nem szabad csak negatívumként felfogni. A gyereknek mondjuk el bátran, hogy az élete során minden felnőtt hoz hibás döntéseket. Példamutatással tanítsuk meg arra, hogy megbocsájtunk neki, amikor rosszul viselkedik vagy hibát csinál és ilyenkor is kimutatjuk szeretetünket, például egy öleléssel. A hibákból tanulva, közösen keressünk megoldást a felvetődött probléma megoldására. Amikor szükséges tanítsuk meg, hogy kérjen bocsánatot. A gyakori ?bocsánat? helyett; kérlek, ne haragudj, hogy eltörtem a játékodat. Bocsáss meg, hogy meghúztam a hajad. Amikor kimondja a gyerek a cselekedetet, amiért bocsánatot kér, egyben vállalja is a felelősséget a tettéért. A gyereknevelés legfontosabb alapköve a szeretet szinte minden szülőben adott, megvan. Tudatosan senki nem akar rosszat a gyerekének. Sajnos azonban néha sok szülő nincs tudatában tévedésének, nem gondolkozik el azon, hogy a gyerek megszégyenítése, esetleg büntetése (ami megszünteti a helytelen viselkedést, legálabb is rövidtávon) a rossz viselkedésekért, hibákért milyen hatással lehet a gyerekre hosszú távon. Segíti a megszégyenítés, büntetés, hogy a gyerek elérje azt a célt, azon az úton haladjon, amit mi szeretnénk? Segíti, hogy értékes, öntudatos, felelősségteljes, tisztelettudó és jó életkészségekkel rendelkező felnőtt váljék belőle?A tévedések és hibák, ha jól kezeljük, nagyszerű lehetőségeket adnak a tanulásra, fejlődésre és az újabb tévedések elkerülésére, nekünk és gyermekeinknek is. Milyen érzéseket válthat ki belőlünk a tévedéstől való félelem? Cselekedetre ösztönző, bizalmat adó érzéseket? Nem valószinű.A jó döntést, jó ítélőképességet a tapasztalat adja. A tapasztalatot meg a rossz döntések adják nekünk. Tanítsuk meg a gyereket arra, hogy a tévedések lehetőséget, alkalmat adnak a tanulásra, fejlődésre és, hogy környezetüktől értékes segítséget kaphatnak a tévedéseik által okozott problémák megoldásához, de csak akkor, ha elismerik, ha vállalják a tévedésünket.

Hogyan fejezzük ki, bonyolult érzéseinket – Érzések vs. gondolatok, hiedelmek

Az érzések és a gondolatok mások, ugyanakkor egy és ugyanaz is. Olyan mint egy érme két oldala. Egy eseményre érzésekkel és gondolatokkal egyaránt reagálunk. Az érzések érzelmek, érzékelések, különböznek a gondolatoktól, hiedelmektől, értelmezésektől, meggyőződésektől. Amikor bonyolult érzéseket fejezünk ki és elvesszük az élét, egyszerűbb elengedni vagy hagyni elmúlni a rossz érzéseket. Ha az eseménnyel kapcsolatban csak a hiedelmeket és nem az érzéseket fejezzük ki, a rossz érzések tovább megmaradnak és gyakran nehezebb elengeni azokat. Valahányszor valaki azt mondja, ?én azt érzem, hogy?? a személy egy hiedelmet és nem egy érzést készül kifejezni.

Útmutató az érzelmek kifejezéséhez

Próbáld meg konkrétan és nem általánosságban kifejezni, hogy hogy érzel. Állandóan csak két szót használni az érzelmek kifejezésére mint pl. rossz vagy zaklatott, túl homályos és általános. Milyen rossz vagy zaklatott? (ingerült, dühös, nyugtalan, ijedt, szomorú, megbántott, magányos, stb.)
Határozd meg az érzéseid mértékét és lecsökkented a félreértés lehetőségét. Pl. néhány ember azt gondolhatja, hogy mikor azt mondod: ?mérges vagyok? nagyon mérges vagy, pedig te csak azt akartad mondani, hogy ?kicsit dühös vagy?.
A harag vagy a bosszúság kifejezésénél, először azt a konkrét viselkedést írd le, amit nem szeretsz és utána az érzéseidet. Ez segít megakadályozni, hogy a másik személy azonnal védekezővé vagy megfélemlítetté válljon, mikor azt hallja először, hogy ?merges vagyok rád? és így elmulaszthatja a mondanivalód lényegét.
Ha vegyes érzéseid vannak, mondd el és fejezd ki minden egyes érzésed és magyarázd el, hogy melyik érzés miről szól. Pl. ?Vegyes érzéseim vannak azzal kapcsolatban, amit most tettél. Örülök, és hálás vagyok, mert segítettél nekem, de nem tetszett az a megjegyzésed, hogy hülye vagyok. Udvariatlan és szükségtelen volt és bosszantónak találtam?

Technikák az érzések kifejezésére

A két következő ? Én érzem kijelentések és az én üzenetek segíteni fognak neked: Fejezd ki az érzéseket eredményesen.
Tiszteletteljesen szembesítsd az illetőt, azzal, ha zavar a viselkedése
Fejezd ki a bonyolult érzéseket a nélkül, hogy a másik ember önérzetét támadnád.
Tisztázd önmagadnak és a másik személynek is, pontosan, hogy mit érzel.
Ne hagyd, hogy az érzések megerősödjenek és egy nagyobb problémává válljanak .
Közöld a nehéz érzéseidet úgy, hogy minimálisra csökkentsd annak szükségét, hogy a másik személy védekezővé váljon, és növeld a valószínűségét annak, hogy a másik személy meghallgat.
Amikor először kezded használni ezeket a technikákat, kényelmetlennek és esetlennek fog tűnni az alkalmazásuk, és nem is túl hasznosnak, ha csak technikaként ismered azokat. Azonban, ha gyakorolod ezeket a technikákat és készséggé fejleszted őket, könnyű lesz számodra kifejezni bonyolult érzéseidet eredményes és tisztelettudó módon. Az hogy a két módszer közül melyiket választod érzéseid kifejezésére, függjön a célodtól, az érzéseid fontosságától vagy bonyolultságától és a helyzettől.

1. Az én érzem kijelentések egyértelmű és viszonylag egyszerű helyzetekben használatosak, mikor ki akarod fejezni magad, és el akarod kerülni az érzelmek felgyülemlését anélkül, hogy a másik önbecsülését sértenéd.
2. Én üzenetek összetett helyzetekben használatosak, tisztázni magadnak és a másik személynek, hogy mit érzel, a) nehéz, negatív érzéseid vannak, b) valakivel konfrontálódsz és azt akarod, hogy változtasson a viselkedésén, c) nagyon kényes és fontos, hogy a másik személy tökéletesen megértsen.

Én érzem kijelentések

Ezek a kijelentések a következő formában szerepelnek: ?Amikor azt a dolgot csináltad, én így éreztem? Azt a dolgot? a másik személy viselkedése,és az ?így éreztem? a te pontos érzéseid. Íme néhány példa: ?Zavarban voltam mikor elmondtad a barátainknak, hogy anyagi gondjaink vannak és nagyon kell spórolnunk ?
?Szerettem, hogy segítettél elmosogatni kérés nélkül?
?Fájdalmat, és csalódást éreztem, amiért elfelejtetted a születésnapomat?

Én üzenet

Én üzenetnek hívják, mivel a fókusz te vagy és az üzenet rólad szól. Kontrasztban áll a Te üzenettel, mely a másik személyre fókuszál és vele kapcsolatos üzenetet hordoz. Mikor az Én üzenetet használjuk, felelősséget vállalsz a saját érzéseidért, ahelyett, hogy egy másik személyt hibáztatnál azzal, hogy egy bizonyos módon kellett érezned magad miatta. A Te üzenet nem érzést közöl, hanem egy hiedelmet a másik személyről. Az Én üzenet lényege, hogy Nekem van egy problémám, amig a Te üzenet lényege, hogy neked van egy problémád. Az én üzenet négy részből áll

1. Mikor … magyarázd el a másik személy viselkedését melyre reagálsz, objektív, nem hibáztató, nem ítélkező módon
2. A hatások a következők ? magyarázd el a konkrét vagy kézzelfogható hatását annak a viselkedésnek (ez a legfontosabb rész a másik személy részére hogy megértse ? a te reakciód)
3. Én érzem ? mondd, hogy érzel. (ez a legfontosabb rész, hogy megelőzd az érzelmek felgyülemlését)
4. Inkább előnyben részesíteném ? mondd el a személynek, hogy mit akarsz vagy mit szeretnél, hogy ő tegyen. Ezt a részt el lehet hagyni, ha egyértelmű.

A sorrend, ahogy ezeket a részeket elmondod, nem fontos. Itt van néhány példa: ?Amikor a saját ügyeidet munkaidőben intézed, és utána nincs időd befejezni a munkát amit adtam neked, nagyon dühös leszek.Azt akarom, hogy előbb a munkád fejezd be, mielőtt a saját ügyeiddel foglkoznál?
?Nem tudok koncentrálni, mikor bejössz kérdezni valamit, és ezt nem szeretem. Kérlek ne zavarj mikor dolgozom, hacsak nem sürgős.?
?Nagyon nehéz az otthonunkat rendben és tisztán tartani, ha széthagyod a ruháidat és egyéb cuccaidat. Egy csomó extra munkát csinálsz nekem és sokkal tovább tart és nyűgös leszek miatta. Jobban örülnék, ha elpakolnád a ruháidat és a szemetedet pedig kidobnád a szemetesbe.?
?Felbosszant, ha más nőkkel flörtölsz munkaidőben, mert ezzel nekem csinálsz több munkát. ?

Gyakori hibák

Érzelmeket egyáltalán nem fejezel ki, csak ítéletet vagy hiedelmet.
Rejtett Te üzenet küldése
Csak negatív érzések kifejezése
A nem verbális testbeszéd ellentétes a szavakkal. Pl mosolygás mikor valaki dühös

Gyakorold ezeket a technikákat és fordítsd őket hasznos tulajdonságokká. Tedd könnyűvé magadnak, hogy spontán ki tudj fejezni érzéseket eredményes és tisztelettudó módon.

Minden szülőben élnek álomképek rózsás arcú, mosolygós, csendesen építőkockázó gyerekekről, gyönyörűen berendezett gyerekszobákról, ahol a hófehér polcokon szép sorban ülnek a babák, mackók, az ablakon beárad a napfény.

A valóság sokszor lehangoló. A gyerekszoba leginkább feldúlt egérfészekre hasonlít. Szétdobált zoknik, csoki papírok, morzsák mindenütt, összefirkált falak, madártoll, kavics és vadgesztenye-gyűjtemény az ágy alatt és a játékok! Bokáig érő legó-, mesekönyv-, kisautó- és plüssállat kupacban gázolunk. Kamaszkorban már késő rendrakásra szoktatni a csemeténket. Az lenne az ideális, ha ugyanúgy, mint a fogmosás, ez is egészen kicsi kortól kezdve gyerekünk szokásává válna. A szülők legtöbbször ott hibáznak, hogy: ?Hiszen még olyan kicsi!?? felkiáltással gyerekük helyett ők maguk rakják helyükre a szétszórt játékokat. Igen ám, de a kisgyerek észrevétlenül lakli kamasszá változik, és akkor már késő. Mikortól várhatjuk el a kicsiktől a rendrakást? Hogyan szoktassuk rá időben, hogy a saját holmiját elpakolja?

Szétszórós totyogók

Az egészen kicsi gyerektől hiába is kérjük, hogy rakjon rendet. Számára ez a felszólítás semmit nem jelent. Ebben a korban a gyerekek úgy érzik jól magukat, ha elérhető közelségben vannak a kedvenceik, és bármikor kézbe vehetik a játékaikat. Ha egy maci eltűnik egy láda mélyén, a hároméves elkönyveli magában, hogy a macija eltűnt, nincs, és nem is kerül elő többé. (Ennek a macinak, ha később előkerül, jobban tud örülni, mint egy vadonatúj játéknak.)
A négyévesnél fiatalabb gyerek előszeretettel hurcolja magával aktuális kedvenceit. Az egész házat képes beteríteni kockákkal, mütyürökkel. Ez valahogy jó érzéssel tölti el, hisz így vesz birtokba egyre több területet a lakásból. Figyeljünk oda arra, hogy a holmijai kerüljenek vissza a szobájába mindennap, éreztetve ezzel, meddig tart valójában az ő felségterülete. Hiába rakunk rendet azonban gyerekünk helyett, és rakjuk szép sorba a játékokat a polcon: pár percen belül garantáltan minden újra a padlóra kerül. Inkább taktikázzunk, próbáljuk meg bevonni gyerekünket a játékos rendrakásba. Biztosan nagyobb kedvvel lát neki a pakolásnak, ha azt mondjuk, a plüssállatkák most szépen aludni térnek, a kisvonat is álmos, bebújik az alagútba, a kisautók pedig begurulnak a garázsba.

A rámolós ovisok

Elfogadják, hogy a rendrakás szükséges, feltéve, hogy megmagyarázzuk neki ennek az előnyeit: hamarabb megtalálja a holmiját, ha tudja, mi hol van; nagyobb hely marad autóversenyt vagy babaszépségversenyt rendezni; vagy akár az ovistársakat is meg tudja hívni vendégségbe. A négy és hat év közötti gyerekek azonban még korántsem jó szervezők, rendszerezők. (Ez a képesség csak úgy iskoláskor táján jelenik meg a gyerekeknél, és a tanulásban is nagy szerepe van.) Ezért segítsük a rendszerezésben. Mutassuk, és ne csak mondjuk, hogy a könyveket a polcra, a nagyobb játékokat ládákba (például a plüssfigurák a piros ládában, a fajátékok a kék ládában, a legók a sárgában ?lakjanak?), az apróságokat, színes ceruzákat fiókokba tegyük. Ne pakoljunk a gyerek nélkül, hadd lássa, mit hol talál meg legközelebb, és ráérezzen a rendszer logikájára. A nagyobbacskákat hagyjuk kedvük szerint rendszerezni, ne szóljunk bele, hová pakolja el a holmiját. Fontos, hogy elég pakolásra alkalmas doboz, láda, kosár álljon rendelkezésére.

Az önérzetes kisiskolások

Ők már képesek teljesen egyedül is rendet rakni! Természetesen a saját ízlésük és logikájuk szerint. A szülőknek talán fura, hogy a majom a babaház tetejére kerül, azt is nehezen értik meg, miért kell a dinóra erőltetni a nála sokkal kisebb méretű Piroska köténykéjét, ráadásul felültetni a tűzoltóautó létrájának tetejére. A lényeg azonban az, hogy mindig méltányoljuk a rendre való törekvést! Ha mégoly szívesen vennénk is részt a gyerekszoba átrendezésében, az egyre önállóbb és önérzetesebb kisiskolás valószínűleg visszautasítaná segítségünket. Hagyjuk, hadd csinálja egyedül! Bízzunk benne! Ha a gyereknek netalántán nincs kedve rendet rakni (ez azért gyakran előfordul), vigyázzunk, ha naponta hússzor figyelmeztetjük a felfordulásra, netán ordibálásra ragadtatjuk magunkat, csak ellenkezést váltunk ki belőle. Próbáljunk meg inkább egyezkedni vele, és helyezzünk kilátásba különböző kiváltságokat, jutalmakat. Például soron kívül meghívhatja a barátait, ha rendet rak a szobájában. A legfontosabb, hogy ne hagyjuk annyiban a dolgot, ne pakoljunk össze helyette, maradjunk következetesek! Természetesen a beígért jutalmak terén is!

Dacos kamaszok

Nana.hu

A legtöbb szülő hisz abban, hogy dicsérni, jutalmazni kell a gyereket, azonban vannak, akik ezzel nem értenek teljesen egyet.  Dr. Jane Nelsen is (a Pozitív Fegyelmezés megalapítója)  ezek közé tartozik és a dicséret helyett az ösztönzést részesíti előnyben.

Ha mindig dicsérjük, jutalmazzuk a gyereket, amikor megcsinálja, amit kérünk tőle, vagy jól viselkedik akkor a gyerek már elvárja azt, és ha valami miatt nem kapja meg, mert nem vették észre, nem voltak ott a szülei, vagy éppen nem volt lehetőségünk rá, akkor csalódik, önbizalma csökken. Fenn áll a veszélye annak, hogy azok a gyerekek, akiket állandóan dicsérnek, jutalmaznak, megtanulják, hogy másoknak feleljenek meg, és ne maguk miatt teljesítenek, viselkedjenek helyesen. Hiányzik belőlük a belső ösztönző erő.

De teljesen mellőzni a dicséretet, jutalmazást nem jó.  Édességet, sült krumplit is csak mértékkel adunk a gyereknek, mert tudjuk, hogy árt a sok édesség, de adunk, mert finom.

Megtalálni az arany középutat nem könnyű, de szülőnek lenni az egyik legnehezebb feladat, amit vállaltunk.

Mi is a különbség a dicséret és ösztönzés között?

A DICSÉRET kifejezi a személyes bírálatunkat, tetszésünket. Dicsőít, magasztal, néha a valóságnál szebbnek festi le a dolgokat. Túl nagy jelenőséget tulajdoníthat a bíráló (pozitív, de bíráló) mércéje szerinti tökéletességnek, hibátlan dolgoknak. A végcélra, végtermékre (jó bizonyítvány, jó viselkedés) koncentrál és nem a gyerek erőfeszítésére.  Hosszú távon a következménye ennek az lehet, hogy a gyerek akkor érzi magát szeretve, hasznosnak, jónak, ha valaki helyesli, dicséri, amit csinál. Kialakulhat a másoktól függő önbizalom és az önértékelés hiánya.

Az ÖSZTÖNZÉS (bátorítás, buzdítás) őszinte, szerető szívvel ösztönöz, lelkesít a helyes cselekvésre, viselkedésre.   Ennek következményeként a gyerek úgy érzi; szeretnek  és értékes, hasznos tagja vagyok a környezetemnek, mások jóváhagyása, bírálata nélkül is. Az ösztönzés hosszútávon elősegíti az önbecsülés, önbizalom, függetlenség és önállóság kialakulását.

Amikor az ösztönzés szót használjuk, akkor olyan szavakra, tettekre gondolunk, ami bátorít, biztat, ami segíti a gyereket, hogy megismerje, felfedezze önmagát, hogy kimerjen, ki tudjon állni saját igaza és meggyőződése mellett.  Nem csak a ?végtermékre? koncentrálunk, hanem az erőfeszítéseket is értékelve, többre, jobbra sarkalljuk a gyereket.

Próbáljuk meg csoportosítani a következő néhány megjegyzést; Tegyen D betűt a dicséret és Ö betűt az ösztönző kifejezések mellé. Nem könnyű feladat.

Jó munka.  Szuper.  Megcsináltad! Jó kisfiú vagy. Nagyon okos vagy.  Értékelem a segítségedet. Büszke vagyok rád. Elérted célodat. Igen messze jutottál.  Sokat fejlődtél.  Büszke lehetsz magadra. Nagyon jó, pont ezt vártam tőled. De jó, ötöst kaptál. Keményen megdolgoztál érte, megérdemled. Ez az én fiam. Lehet rád számítani.  Bízom abban, hogy helyesen döntesz..

Dicséret: Jó munka. Jó kisfiú vagy. Nagyon okos vagy. Büszke vagyok rád. Nagyon jó, pont ezt vártam tőled.  De jó, ötöst kaptál. Ez az én fiam.

Ösztönzés: Értékelem a segítségedet. Elérted célodat. Igen messze jutottál. Sokat fejlődtél. Büszke lehetsz magadra. Keményen megdolgoztál érte, megérdemled. Lehet rád számítani. Bízom abban, hogy helyesen döntesz.

Megdőlni látszik az az általánosan elfogadott nevelési elv, hogy a gyerek eszét dicsérni kell, attól erősödik az önbizalma és attól lesz sikeres. Egyre több felmérés jut arra a következtetésre, hogy a nyakló nélküli dicséret nem használ, hanem árt.A huszadik század utolsó három évtizedében tizenötezer tudományos közlemény jelent meg Amerikában az önbizalomról és arról, hogyan hat a nemi élettől a karrierig mindenre.

A Pszichológiai Társaság megbízásából Roy Baumeister pszichológus átvizsgálta a szakirodalmat, és csak kétszáz kellőképpen alátámasztott dolgozatot talált. Ezek pedig azt bizonyították, hogy a nagy önbizalom nem használ sem az iskolai osztályzatoknak, sem a karriernek. Még az alkoholfogyasztást sem csökkenti. Az erőszakos hajlamot még annyira sem? ? olvassuk Po Bronsontól, a magyarul Bankárvilág vitriolban címen megjelent nagysikerű könyv szerzőjétől a New York magazinban. Carol Dwek vezetésével egy kutatócsoport tíz éven átvizsgálta, hogyan hat a dicséret a New York-i iskolásokra.

Már egyetlen intelligenciateszt-vizsgálat is azt mutatta, hogy akit az eszéért dicsértek, nem szívesen vállalta a nehezebb próbát, s rosszul is teljesített. Ezzel szemben, akit erőfeszítéséért dicsértek, örömmel jelentkezett a következő, nehezebb feladatra, s ha nem tudta teljesíteni, akkor is a végsőkig próbálkozott és élvezte a feladatot. Ezek a gyerekek úgy érzik, kezükben van a sorsuk, mert az erőfeszítés mindig fokozhatóAzok viszont, akiket az eszükért dicsérnek meg, adottságnak veszik képességeiket, ezért nem fordítanak kellő energiát a tanulásra, nem gyakorolnak, hiszen az ilyen erőfeszítéssel csak azt bizonyítanák maguknak, hogy mégsem eléggé tehetségesekA dicséret tehát nem teljesen elvetendő, csak tudni kell, mit dicsérjünk, s nem szabad hazudnunk. A hét évnél fiatalabbak még készpénznek veszik a felnőttek szavát. De a nagyobbak figyelnek, és ha nem őszinte a dicséret, megérzik. Ez esetben nem ösztönözni fog a dicsérő szó, hanem elbizonytalanít.

Wulf Uwe Meyer  bielefeldi pszichológia professzor azt mutatta ki, hogy tizenkét éves kor után a diákok szemében a tanártól jövő dicséret nem azt jelenti, hogy a diák jól teljesített, hanem hogy gyengén szerepelt és biztatásra szorul. Sőt, kifejezetten a bírálat jelenti azt, hogy a tanár hisz a diák fejlődőképességében.Az eszességükért dicsért gyermekek számára különösen kritikus az elemiből a középiskolába való átmenet. A nagyobb elvárások könnyen elcsüggeszthetik őket, mert azt a következtetést vonhatják le a kudarcokból, hogy korábban is buták voltak, csak a kegyes felnőttek ítélték meg őket kedvezően. Az ilyen gyerekek bevallják a szociológusoknak, hogy erősen gondolkodnak valamilyen csaláson: mert az a fő, hogy jóeszűnek látsszanak

A sok kísérlet egyikében Carol Dweck munkatársai fél éven át két csoportban oktatták egy New York-i középiskola hétszáz (többnyire valamelyik kisebbségi etnikumhoz tartozó) lemaradó alsósát arra, hogyan tanuljanak. Az egyik csoport tagjai azonban azt is megtudhatták, hogy az intelligencia nem velünk született tulajdonság. Ötvenórányi oktatást kaptak arról, hogy az agy olyan, mint egy izom: minél többet tornáztatják, annál erősebb lesz. Ezek a gyerekek hamar ledolgozták évek óta egyre növekvő hátrányukat matematikából, a többiek nem.

Robert Cloninger, a St. Louis-i Washington Egyetem kutatója mágneses rezonanciavizsgálattal kimutatta az agykéregnek azt a részlét, ahol valamiféle ?kapcsoló? működik, amely a pozitív visszajelzés késlekedése esetén jelzi az alanynak, hogy érdemes tovább fáradozni, útban van már a jutalomhormon, a dopamin. Cloninger állatkísérletekkel azt is bebizonyította, hogy ez a ?kapcsoló? akkor lesz működőképes, ha a dicséret nem folytonos, hanem csak időszakonként következik be.

Bronson kipróbálta a tanultakat a kisfián, és meglepődött, mennyire nem hiányzik kísérleti alanyának a korábbi sok, indokolatlan dicséret. Neki viszont hiányzott! ?Egész nap dolgozunk, alig néhány órát töltünk együtt gyermekeinkkel. Szükségünk van a szeretetükre és arra, hogy átadjuk nekik mindazt a szeretetet, amit napközben nem tudunk.? Lehet, hogy nem is a gyerekek, hanem a magunk kedvéért dicsérjük csemetéinket nyakló nélkül?

 NOL, Metazin, 2007. február 23.

?A pszichológiában ismerik a szociális tanulás fogalmát, ami azt jelenti, hogy a gyermek a felnőttekkel, gyerekekkel kapcsolatba kerülve tanul meg számtalan dolgot. Így a problémamegoldást és a konfliktuskezelést is. Ha a szülő a testi fenyítés eszközével él, akkor a gyermekének kimondatlanul, példán keresztül azt tanítja meg, hogy a problémák kezelésének, a konfliktusok megoldásának azaz útja, hogy “ütni kell”.

A gyermek szeretete nem kell, hogy azonos legyen a kontrollálatlan “majomszeretettel”, a kritikátlan elkényeztetéssel. A következetesség, az ésszerű határok felállítása és betartatása fontos a gyermek számra, mert ezzel megismeri a határokat, azt, hogy milyen keretek/feltételek között mozoghat szabadon (itt játszat, itt nem, ekkor kell lefeküdni, ekkor aludhat, a ruhái közük ezekből választhat, stb.) A határok, korlátok ismerete a gyermek számára biztonságot ad. A korlátok persze ingerlik azt, hogy minduntalan kipróbálják őket, általában ebből erednek a konfliktusok. A gyermekeknek ahhoz, hogy ismerjék a határokat, ki kell próbálni, hogy a határok valóban azt jelentik, hogy nem lehet ezt vagy azt megtenni. (Erre mondjuk mi felnőttek, hogy “rossz a gyerek”). Itt van szerepe a következetességnek, vagyis a nevelési elvek legfőbb pontjaihoz ragaszkodni kell (pl. nem lehet az úton átmenni egyedül, a járda szélén meg kell állni, ebéd előtt nem lehet csokit enni, stb.). A többit igyekezni kell rugalmasan kezelni, mérlegelni, a döntést a helyzethez igazítani.

A következetességnek még az sem szabhat határt, ha a szülők külön élnek, bár megnehezíti a helyzetet. A szülőkét és a gyerekét egyaránt. Ennek ellenére a gyerekek, mivel szerencsére nagyon rugalmasak, képesek alkalmazkodni ahhoz a helyzethez is, hogy ezt apánál lehet, anyánál nem. Természetesen jobb, ha a szülők egyezségre jutnak abban, hogy mit lehet és mit nem, mindkét helyen lehetőleg egyformán. Sajnos a gyermek érdeke gyakran háttérbe szorul a szülők közötti konfliktushoz, sértődöttséghez, indulatokhoz képest. Ez nagyon rossz, mert nem a gyerek szempontja az elsődleges, hanem az, hogy “majd én megmutatom” a másik felnőttnek.

Izsó Ildikó
babanet.hu
2002.01.16