Adler szerint ( a Pozitív Fegyelmezés Adler és Dreikurs munkásságára épült) a túlféltett gyermek az alábbi két téves következtetés egyikét alakítja ki önmagával, és a környezetével kapcsolatban:
- Én képtelen vagyok ( „Ennek következtében nem tudja kibontakoztatni mindazt, amit benne van, és kiteljesületlen, megkeseredett ember válhat belőle”.)
vagy - A felnőttek/mások azért vannak, hogy mindent megtegyenek helyettem (születési jogomnál fogva), hogy kiszolgáljanak engem. („A túlféltett gyerek felcseperedve nem a kölcsönösségre és az egyenrangúságra törekszik, hanem – sokszor nem is tudatosan – valamilyen módon profitálni igyekszik a másik félből.)
Az alábbi cikk (Forrása: femina.hu./Szerző: Macskássy Mira ) mondanivalója teljes mértékben alátámasztja Adler theoriáját, miszerint a gyermekek nagyon jó megfigyelők, de sokszor rossz következtetést vonnak le a körülöttük zajló, velük történő dolgokról.
A szülői túlféltés 3 alig jóvátehető következménye felnőttkorban (megjegyzés; és gyermekkorban)
A szülő jót akar, ám gyereke boldogtalanságát alapozhatja meg.
A gyereknevelés kaland, egyszersmind a szülő hatalmas feladatot is felvállal vele, miközben általában a kicsi boldogságát tartja szem előtt. A sikerhez természetesen rögös út vezet, amelyen könnyű megbotlani – az egyik leggyakoribb csapdát pedig a gyerek túlféltése jelenti.
A lelkiismeretes édesapa-édesanya lehetőség szerint igyekszik mindenféle negatívumtól megkímélni csemetéjét, hogy minél gondtalanabb és teljesebb gyerekkort biztosítson számára – ám legjobb szándéka ellenére is a gyerkőc felnőttkori boldogtalanságát alapozhatja meg.
Féltés vagy túlféltés?
A szülők ösztönösen védik gyermeküket. Magatehetetlenek és védtelennek látják őt – mint ahogy az is -, ezért átölelik, ha sír, óvják a veszélytől, megmutatják neki, mit szabad és mit nem, ha pedig szomorú, megvigasztalják.
A legnagyobb odafigyelés és gondoskodás ellenére is folyamatosan aggódnak, hogy valami baja eshet. Leginkább a csecsemőkorra jellemző, hogy éjszakánként többször is bekukkantanak hozzá, vajon megfelelően lélegzik-e.
Később, ha elesik, ellátják a sebeit, ha pedig beteg, orvoshoz viszik. Mindez teljesen normális: így viselkedik minden felelősségteljes szülő.
Néhányan azonban eltúlozzák a gondoskodást, és a kelleténél komolyabban veszik a szerepüket. Egész nap gyermekük kívánságát lesik: éhes-e, szomjas-e, fázik-e, fel kell-e öltöztetni, jaj, mindjárt elesik, meg kellene megfürdetni.
Az ilyen szülők álmatlanul forgolódnak az ágyukban, ha gyermekük beteg vagy szomorú, és nem értik meg, hogy néha szeretne egyedül lenni. Iskoláskorában pedig nemritkán még a házi feladatot is megírják helyette.
A túlféltés okai
A szülők túlzott óvó-védő viselkedésének oka egyebek közt az lehet, hogy saját gyermekkorukból hasonló élményt hoztak magukkal, és követik saját szüleik mintáját, hiszen nem ismernek más lehetőséget.
Az sem kizárt, hogy azoktól a sérelmektől akarják megvédeni a kicsit, amiket valamikor ők éltek át: a szigorú neveléstől és a szeretethiánytól. Nem ritka az sem, hogy szülőnek bűntudata van amiatt, hogy a rendszeres túlórázás vagy a válás miatt túl sok időt tölt távol gyermekétől, azért azzal igyekszik kárpótolni őt, hogy elkényezteti.
A túlféltés következményei felnőttkorban
Így végül elkényeztetett kölyök lesz a kicsi, aki megszokta, hogy minden megcsinálnak helyett. Nem tudja, mit jelent frusztráltnak lenni, képtelen megbirkózni a kudarcokkal, és igyekszik magát kihúzni a felelősség alól. Mindez nemcsak gyerek-, hanem felnőttkorában is megnyilvánul, legfőképpen az alábbiakban.
Az alkalmazkodóképesség hiánya
Mivel annak idején nem rögzültek a gyerkőcben bizonyos íratlan szabályok, amelyek a közösségbe való beilleszkedés egyik alapfeltételét jelentik, felnőttként is nehezen találja majd a helyét szűkebb és tágabb környezetében.
Mindez a legnyilvánvalóbb módon emberi kapcsolataiban nyilvánul meg – a túlféltett gyerek felcseperedve nem a kölcsönösségre és az egyenrangúságra törekszik, hanem – sokszor nem is tudatosan – valamilyen módon profitálni igyekszik a másik félből.
Az ilyesféle mentalitással azonban az élet más területein is nehezen boldogul, legyen szó a szakmai kapcsolatrendszerének kiépítéséről, a hivatásáról vagy akár a szomszédaival való együttélésről.
A felelősségtudat hiánya
A túlféltett gyerek megszokja, hogy szavai és tettei nem, vagy legalábbis csak alig járnak következménnyel, felnőttként pedig értetlenül szembesül egy-egy kevésbé szerencsés megnyilvánulása negatív fogadtatásával. Ahelyett, hogy a saját felfogásán és hozzáállásán próbálna változtatni, visszatérve a gyökereihez a megúszásra játszik: a felelősséget eltussolja, a körülményekre vagy egy másik személyre hárítja, ha pedig módjában áll, eleve fel sem vállalja. Ebből adódóan kevéssé bizonyulhat alkalmasnak egy komolyabb feladatkör ellátásra, egzisztenciájának megalapozására, illetve a társ és a szülő szerepére is.
Az érdekérvényesítés hiánya
A hétköznapok során minden embernek meg kell vívnia a maga kisebb-nagyobb küzdelmeit, az erre való képességet pedig még kiskorunkban – a családban, a játszótéren, az óvodában és az iskolában – sajátítjuk el. A túlzott gondoskodással körülvett gyerek életéből azonban kimarad a tanulásnak ez a sokszor kellemetlen, ám annál nagyobb jelentőséggel bíró mozzanata.
Ezért aztán a későbbiek során sem lesz képes kiállni önmagáért, így pedig – ha nem is a szó szoros értelmében, de – egyszerűen félrelökhetik a nálánál fejlettebb érdekérvényesítő képességgel bíró társai. Ennek következtében nem tudja kibontakoztatni mindazt, amit benne van, és kiteljesületlen, megkeseredett ember válhat belőle.
www.femina.hu
Cikkünk a Gyermekeink egészsége című könyv alapján íródott, amely az Alexandra Kiadó gondozásában jelent meg.