facebook youtube

A születési sorrend fontossága

Dr. Jane Nelsen Positive Discipline című könyvéből

A születési sorrend fontosságának megértése segítséget nyújthat számunkra abban, hogy megértsük, milyen hibás következtetésekre jutnak a gyerekek a családban betöltött pozíciójuk alapján. Ez a módszer is arra lehet jó, hogy szinte belebújhatunk a gyerek bőrébe, azért hogy megtapasztaljuk és megértsük az ő világukat.

Miután a viselkedés mögötti tévhit gondolata még az újdonság erejével hat a legtöbb felnőttre, így erre még többször visszatérek. A gyerekek ugyanis a saját tapasztalataikra alapozva állandóan döntéseket hoznak, és hiedelmeket alkotnak magukról és másokról, valamint az őket körülvevő világukról. Viselkedésüket ezek a tapasztalatok befolyásolják, valamint az a meggyőződés, hogy mit kell tenniük a túlélésért vagy az előrelépésért. A gyerekekre rendszeresen hasonlítgatják magukat testvéreikhez, és általában a következő stratégiákat alkalmazzák, ha azt látják, hogy a testvérük jól teljesít valamiben:

  • Egy tejesen más területen próbálnak meg sikereket elérni
  • Versengeni kezdenek és megpróbálják legyőzni a másikat
  • Lázadnak és bosszút forralnak
  • Mindent feladnak, mert azt hiszik, hogy nem képesek versenyre kelni a többiekkel

Egy család életében részt venni, olyan mint egy színpadon szerepelni. Minden egyes születési pozíció egy bizonyos szerepnek felel meg, az arra érvényes jól körülhatárolható és megkülönböztethető vonásokkal. Így, ha az egyik gyerek már betölti az egyik szerepet, például a jó gyerek-ét, akkor a többiek úgy érezhetik, hogy nekik bizony mást kell játszaniuk, mint például a rossz gyerek, a stréber, a jó sportoló, a társaság lelke.

Feltehetnénk a kérdést, Vajon miért van ez így Miért nem értik meg a gyerekek, hogy mindketten jók lehetnek valamiben, akár ugyanabban a dologban.? Először is fontos megjegyezni, hogy természetesen mindig vannak kivételek. Néha egy családban minden gyerek jól teljesít ugyanazon a területben, főleg akkor, ha a családi légkörre az együttműködés és nem a versengés a jellemző. Ugyanakkor a legtöbb gyerek azt hiszi, hogy különbözőknek kell lenniük ahhoz, hogy értékesek legyenek. Ne próbáljunk logikát találni ebben, hanem fogadjuk el, hogy a gyermekek bizonyos következtetéseket vonnak le a születési sorrendjükből.

Logikusnak tűnne, hogy azok a gyermekek, akik egy családban nőttek fel több hasonlóságot mutatnak, mint azok, akik ugyan másik családban élnek, de ugyanabban a pozícióban vannak a családon belül. Pont az ellenkezője igaz. Egy családon belül nagyon különbözőek lehetnek a gyerekek ahhoz képest, hogy ugyanabban a környezetben nőnek fel, ugyanazokkal a szülőkkel. Persze a családon belül sem tökéletesen ugyanaz a környezet minden egyes gyerek számára, de a családon belüli különbségeket alapvetően befolyásolja, hogy a gyerek miképpen interpretálja helyzetét környezetében, hisz a gyerekek elsősorban a testvéreikhez mérik magukat.

Ahogy azt már láttuk a gyerekek jó megfigyelők, de megfigyeléseik alapján rossz következtetésekre jutnak. Ez elsősorban a születési sorrend tanulmányozásánál látszódik majd meg. Egy szituációnak az igazságtartalma nem olyan fontos, mint a szituáció interpretálása. A gyerekek viselkedése az utóbbin alapul. A születési sorrendben ugyanolyan helyet betöltő gyerekek hasonló következtetéseket vonnak le arról, hogy hogyan kell viselkedniük ahhoz, hogy értékeljék őket. Ezért van az, hogy azok az emberek, akik ugyanabban a születési pozícióban vannak, hasonló tulajdonságokkal rendelkeznek.

Sok más elmélet létezik, amely segíthet nekünk megérteni az emberekben lévő hasonlatosságokat és egyedi vonásokat, ilyen például Chess és Thomas tanulmányában kifejtett Kilenc Alaptermészet elmélet. Ők arra a következtetésre jutottak, hogy a gyerekek bizonyos adott tulajdonságokkal születnek, amelyek egész életükben végig kísérik őket. Ezekről majd a hatodik fejezetben bővebben beszélünk, ahol az óvodásoknál alkalmazható pozitív nevelésről beszélünk. Egy másik, viselkedést befolyásoló tényezőről Nira Kefir, izraeli pszichológus, írt tanulmányt. Az elgondolása szerint, – melynek az Alapvető Életstílusok nevet adta – a felnőttek különböző életmód prioritásokat választanak, mint a kontroll, a megfelelés, a felsőbbség és a kényelem, amely motiválja őket, ha stresszes helyzetbe kerülnek. Ezen életmód prioritások a gyerekek viselkedését is befolyásolják, de ezt majd a 13. fejezetben tárgyaljuk.

A születési sorrend megértésének célja nem az, hogy ez alapján beskatulyázzuk az embereket és hogy sztereotípiákat gyártsunk róluk. Arra viszont jó szolgálatot tehet, hogy segítsen megismerni önmagunkat és gyermekünket, hogy ez által jobban működjön a kapcsolatunk.

A legtipikusabb hasonlóságok a legidősebb, elsőszülött gyerekek között vannak. Ugyanis ebben a pozícióban van a legkevesebb változó, hisz ha egy gyerek középső, az lehet háromból vagy akár hétből is. A legfiatalabbaknak is nagyon jellemző tulajdonságaik vannak. Az egykék hasonlóak az elsőszülöttekhez vagy a legkisebbekhez, attól függően, hogy több felelősséget hárítunk rájuk, ugyanúgy, mint az elsőszülöttekre vagy elkényeztetjük őket, mint a legkisebbeket.

Minden elsőszülött persze ettől nem lesz teljesen egyforma és nem fog teljesen egyforma következtetésekre jutni szituációjával kapcsolatban és ez érvényes a többiekre is. Mindannyian egyediek vagyunk és legalább annyi minden különbözik bennünk, mint ami hasonló, de azért a születési sorrendben betöltött helyünk igenis hasonló túlélési technikákra ösztönöz minket.

Mielőtt tovább olvasna, hunyja be a szemét és gondoljon olyan jelzőkre, mellyel leírhatja ismerősei közül a legidősebb, legfiatalabb és középső gyermekeket. Először megvitatjuk a hasonlóságokat, majd azokat a változókat, amelyek az egyéni esetekre vannak befolyással, végül pedig rátérünk a kivételekre.

Könnyű úgy gondolni az elsőszülöttekre, mint felelősség teljes, vezető típusú, irányító (még akkor is, ha azért irányítanak, hogy a másiknak jobb legyen), tökéletességre törekvő, kritikus (magával és másokkal szemben is), szabálykövető, jó szervezőképességű, versengésre hajlamos, önálló, nem szeret kockáztatni és konzervatív. Miután ők az elsőszülöttek gyakran az a téves hitük, hogy csak akkor értékelik őket, ha valamiben az elsők vagy a legjobbak. Ez sokféleképpen megnyilvánulhat részükről. Néhányan például szeretnek először végezni a leckéjükkel, még ha az hibás is, mások pedig azért lesznek mindig utoljára készen, mert a tökéletességre törekszenek.

Amikor a legfiatalabbakra gondolunk az első szó, ami a legtöbb embernek beugrik az elkényeztetett. Sok legfiatalabb gyereket valóban elkényeztetnek nem csak a szülők, hanem az idősebb testvérek is. Így ezek a gyerekek könnyen arra a hibás következtetésre jutnak, hogy később is folytatniuk kell mások manipulálását saját kedvükre, hogy fontosak maradjanak. A legfiatalabbak gyakran nagyon jól rá tudnak venni másokat arra kedvességükkel, hogy valamit megtegyenek helyettük. Ezek a gyerekek általában kreatívak és szeretik jól érezni magukat. Ám kreativitásukat, energiájukat és intelligenciájukat arra használják, hogy mások manipulálásával érjék el megbecsülésüket.

Gyakran az történik, mely számukra nagyon ellentmondásos helyzet -, hogy míg a szülők elkényeztetik őket, addig ezt testvéreik nehezen viselik el és rossz szemmel nézik. Ezen gyerekek számára az a legnagyobb veszély, hogy gyakran arra a következtetésre jutnak, hogy az élet nem igazságos, amikor valami nem úgy sikerül, ahogy ők akarták, vagy ha nem kapnak meg valamit, ami szerintük nekik jár. Gyakran érzik megbántottnak magukat e miatt, és úgy gondolják, hogy joguk van a hisztihez, az önsajnálathoz vagy hogy valamilyen módon bosszút forraljanak.

A legfiatalabbaknak sokszor nehezére esik az iskolához való alkalmazkodás is. Nem csak azt gondolják, hogy a tanárnak kötelessége ugyanazt a bánásmódot nyújtania, mint amiben otthon részük volt, hanem hogy a tanár tanuljon helyettük is. Hangosan azt mondják: “Légy szíves kösd be a cipőfűzőmet!”. Valójában az jár a tudatalattijukban, illetve az látható a cselekedeteikből, hogy Légy szíves ne csak ezt tedd meg, hanem tanulj is helyettem!. A Nem tudom megcsinálni! és a Mutasd meg nekem! gyakran egyszerű követelések, arra hogy Csináld meg helyettem!.

Mint általános iskolai tanácsadó sok gyerekkel beszélgettem, akiknek gondot okozott beilleszkedni az új környezetbe. Gyakran megkérdeztem tőlük, hogy ki öltözteti őket fel reggel és kiderült, hogy valaki más végezte el ezt helyettük.

Mikor egy főiskolán gyermekfejlődéstant tanítottam sok diákom óvodákban vagy bölcsődékben dolgozott. Tíz éven keresztül ezek a diákok felméréseket végeztek a gyerekek közt és csak nagyon ritkán találkoztak olyan gyerekkel, aki egyedül öltözködött reggelente.

Pedig a gyerekek már két éves koruktól képesek egyedül öltözködni, ha olyan ruhájuk van, amit könnyen fel lehet venni, és ha valaki megtanította őket erre. Amikor a szülők még két éves koruk után is maguk öltöztetik a gyerekeket, akkor megfosztják őket a felelősségtől, az önállóságtól és az önbizalomtól. Ezen képességek nélkül a gyerekek nem fognak jól tanulni az iskolában és nem fejlődnek ki azon készségeik, melyek sikeressé teszik őket az életben.

Miután a kényeztetés ilyen káros a gyerekekre, vajon miért alkalmazzák mégis a szülők? Sokan azt hiszik ez a legjobb módja annak, hogy kimutassák szeretetüket. Sokszor hallottam azt az érvelést, hogy ráérnek még a gyerekek arra, hogy szembesüljenek a valós, zord világgal miért ne lehetne kellemes és könnyű életük, amíg csak lehet. Ezek a szülők nem is sejtik milyen nehéz megváltoztatni beidegződéseinket, szokásainkat és hiedelmeinket, amikor azok már alaposan belénk ivódtak. Egy másik gyakori ok, amiért a szülők kényeztetnek, az hogy így könnyebb, valamint a gyereknek sokáig szüksége van rájuk és ők azt gondolják, hogy ez a jó szülő ismérve. Az is lehet, hogy nem akarják, hogy gyermeküknek olyan nehéz gyerekkora legyen, mint nekik volt, vagy mert nem tudnak ellenállni a család és/vagy a környezet nyomásának.

A szülők általában nem gondolnak arra, hogy megfosztják gyermekeiket attól a lehetőségtől, hogy felkészüljenek az életre, csak azért mert ők gyorsabban, jobban és könnyebben el tudják végezni az adott feladatot. Sohasem vagyok képes megérteni, amikor a szülők azzal érvelnek, hogy nincs idejük kivárni, amíg a gyerek elvégzi a dolgát. Később ugyanezek a szülők lesznek csalódottak és frusztráltak, amikor rájönnek, hogy a gyerekeik nem sajátították el azokat a készségeket és képességeket, melyek az önálló élethez kellenek. Tényleg azt gondolják, hogy ezek a készségek maguktól alakulnak ki? Azoknak a szülőknek, akik a legjobbat akarják gyermeküknek ideje lenne átértékelniük az idővel való viszonyukat.

Az Adler-i pszichológia követői nagy erőkkel munkálkodnak azon tévhit megcáfolásán, hogy a szuper anyák a jót tesznek gyermekükkel. Fontos megértetni a szülőkkel, hogy nagyon rosszat tesznek gyermekükkel, ha elkényeztetik őket. Dreikurs mondta: soha ne tegyünk meg olyan dolgot a gyermeknek, amelyet maga is meg tud tenni. Ez persze nem azt jelenti, hogy a szülő soha ne segítsen a gyereknek, inkább arra utal, hogy a gyermek hátrányt szenved attól, ha nem tanulja meg azt, hogy mire képes akkor, ha mások nem csinálnak meg mindent helyette.

Hagyjon elég időt arra a szülő, hogy megtanítsa gyermekét ezekre a dolgokra, és aztán hagyja, hogy gyermeke kifejlessze felelősségérzetét és önbecsülését. Hiba azt gondolni, hogy a gyerek majd később megtanulja, hogyan lássa el magát. Minél tovább várnak annál nehezebb megváltoztatni az életről alkotott hiedelmeiket és azt, hogy mit kell tenniük azért, hogy elismerjék és megbecsüljék őket.

Sokan a legfiatalabb gyerekek közül teljesen más megoldási stratégiát választanak és gyorshajtók lesznek. Gyakran az a tévhitük hogy utol kell érniük, sőt meg kell előzniük a többieket ahhoz, hogy elfogadják őket. Olyan felnőttek lesznek belőlük, akik állandóan túl teljesítenek, hogy bebizonyítsák szükségességüket.

Nehezebb általános megállapításra jutni a középső gyerekek tipikus tulajdonságairól ugyanis ezek a gyerekek sok különböző pozíciót tölthetnek be, anélkül hogy megkapnák azt a kitüntetett figyelmet, ami az elsőszülöttnek vagy a legfiatalabbnak jár. Ez általában azzal a téves hittel jár, hogy mindenképpen különbözniük kell másoktól ahhoz, hogy számba vegyék őket. Ez a stratégia lehet a túlteljesítés vagy az állandó alul teljesítés, ezek a gyerekek lehetnek nagyon visszahúzódóak vagy a társaság állandó központjai, lehetnek lázadók, akiknek konkrét célja van vagy csak egyszerűen lázadók a lázadás kedvéért. Sokak közülük lazábbak, mint testvéreik. Ráadásul a legtöbb középső gyerek hajlamos empátiával viseltetni az elesettebbek iránt, mert velük könnyebben azonosulnak. Gyakran jó békebírók és miután együtt érzőek és elfogadóak mások is sokszor hozzájuk fordulnak problémáikkal. Általában liberálisabbak idősebb testvéreiknél.

Mint azt már említettük, az egyke gyerekek vagy az elsőszülöttekhez vagy a legkisebbekhez hasonlítanak, ám van egy-két számottevő különbség köztük. Ha inkább az elsőszülöttekre hasonlítanak, akkor kevésbé lesznek perfekcionisták, mert nincs mögöttük a következő gyerek, aki nyomás alá helyezné őket vagy megingathatná pozíciójukat a családban. Azért ez a kisebb mértékű tökéletességre való törekvés nem jelenti azt, hogy ne támasztanának magas elvárásokat magukkal szemben épp úgy, mint azt szüleik is teszik. Miután ők az egyedüli gyermekek a családban általában szeretnek egyedül lenni, de az is lehet, hogy éppen a magánytól félnek. Számukra fontosabb lehet, hogy különlegesek legyenek, mint az, hogy ők legyenek az elsők.

Minden egyes űrhajós vagy egyke gyerek vagy elsőszülött volt, vagy pedig pszichológiai szempontból számít annak (erre a következő oldalon magyarázatot találnak). Neil Armstrong, az első ember a Holdon, szintén egyke volt.

Hogyan segítenek a születési sorrendről tanultak abban, hogy megértsük a gyerekeket és hogy jobban kezeljük őket? Miután tisztában vagyunk a születési sorrend jelentőségével, így jobban le tudunk vonni bizonyos következtetéseket a gyerekek világáról és nézőpontjairól. Remélhetőleg ez a tudás segíthet a szülőknek és tanároknak abban, hogy elkerüljék a kényeztetést, vagy hogy megtanítsák az elsőszülötteket arra, hogy ők is veszíthetnek és nem kell mindig elsőnek lenniük. Arra is jó lehet, hogy a középső ne érezze azt, hogy két satu közé szorult, valamint, hogy általában belépjünk a gyerek világába.

Mark elsőszülött volt, aki nyolc éves korára eljutott oda, hogy egyáltalán nem tudta elviselni, ha veszített egy játékban. Az apja nagyban hozzájárult ehhez a viselkedéséhez azzal, hogy kiskorától mindig hagyta Markot győzni a sakkban, mert nem szerette látni, hogy a fia sír és zaklatott. Miután szembesült a születési sorrend fontosságával az apa rájött, hogy fontosabb a fiának az, hogy megtanuljon veszteni, így elkezdte megnyerni a meccsek felét. Mark először nem jól viselte ezt, de hamarosan sokkal jobban viselkedett mind vesztesként, mind győztesként. Az apa úgy érezte, hogy nagy eredmény volt, amikor egyszer labdázás közben Marknak nem sikerült elkapnia a labdát. Mark ugyanis a következőt mondta: Klassz dobás apának! Béna elkapás Marknak!

Persze sok olyan tényező van, amely kivételeket teremt. Ilyen a gyermek neme is. Ha az első és másodszülött különböző nemű, akkor lehet, hogy mindketten a legidősebb gyerekek túlélési stratégiáját alkalmazzák főleg akkor, ha a családban nagyon erős a nemi szerepek megosztása. Mindkettőjük a saját nemének első szülötti szerepét veszik fel. Például ha a legidősebb fiú, akkor a férfi szerep szerinti első szülötti stratégiákat alkalmazza, ha a második lány, akkor ő a női elsőszülött szerepét választja.

Ugyanakkor, ha a két legidősebb azonos nemű, akkor általában teljesen egymás ellentétei lehetnek, főleg, ha minél közelebb vannak egymáshoz korban. A korkülönbség ugyanis az egyik tényező, ami nagyon befolyásolhatja a kivételeket.

Ha két testvér közt több mint négy év a korkülönbség, akkor kisebb hatással vannak egymásra. Ha például öt gyerek van egy családban, de mindegyikük között több mint négy év a korkülönbség akkor mindannyian inkább egy elsőszülött vagy egyke viselkedésmintát sajátítanak el. Egy családban, ahol hét gyerek van, egy 19, egy 17, egy 15, egy 9, egy 7, egy 3 és egy 1 éves ott egy legidősebb van valójában, ám a 9 és a 3 éves pszichológiai szempontból szintén elsőszülöttnek számít, mert négy évnél nagyobb a korkülönbség az idősebb testvérrel. Ugyanebben a családban egy valódi legifjabb van (az 1 éves) és két pszichológiailag legifjabb (a 15 éves és a 7 éves) gyerek van, mert négy évnél nagyobb korkülönbség van a következő testvérrel. Amikor egy gyermek egy bizonyos pozíciót több mint négy évig tölt be, akkorra már berögzülnek azok a hiedelmek az életről és saját magáról, amik ehhez a bizonyos pozícióhoz köthetők. Ezek persze változhatnak, amikor e családi felállás változik, de azért ez már nem olyan mélyreható változás. Érdekes megfigyelni mi történik akkor, amikor a legidősebb gyermek elköltözik otthonról, ilyenkor a másodszülött nagyon megváltozhat. Főleg a vegyes családoknál (második házasság) lehet nagy jelentősége a születési sorrend megértésének, hisz a két család egyesülésénél nagy sokkot okozhat egy gyerek számára, hogy hirtelen más pozícióba kerül, pl. elsőszülöttből második lesz vagy legkisebből utolsó előtti.

Egy másik kivétel a szabály alól, amikor a gyerekek maguktól szerepet cserélnek. A másodszülött túlteljesítő lesz és legyőzi a legidősebbet, ekkor előfordulhat, hogy az elsőszülött feladja a harcot és visszavonul. Egyébként a küzdelem feladása tipikus perfekcionista tulajdonság, hisz ha nem lehetek a legjobb, az első akkor minek küzdjek? Az az elsőszülött, aki feladja pozícióját a másodszülöttel szemben az gyakran a hétköznapi életből is szeret kilépni, azaz egyáltalán nem hajlandó teljesíteni. Sok szülő megosztotta velem, hogy ez a felismerés segített nekik abban, hogy megértsék legidősebb gyerekük küzdelmét és segítsék és ösztönözzék őt ahelyett, hogy frusztráltan és dühösen reagáljanak viselkedésére.

Az a legfiatalabb gyerek, aki gyorshajtó lesz, az megszabadul az elkényeztetett gyerek szerepétől, ilyenkor általában a nála egyel idősebb gyerekkel cserél helyet.

Egy másik tényező, amely befolyásolja a viselkedést, a családi légkör. Ez erősítheti és csökkentheti is a különbségeket. Azokban a családokban, ahol fontos a versenyszellem (ez a jellemző sok amerikai családra) akkor növekednek a különbségek. Az olyan családokban, ahol az együttműködés a fontosabb, csökkenhetnek a különbségek.

Amint már korábban is említettem azt az általános szabályt, – ami meglehetősen jól működik – hogy a két legidősebb gyerek nagyon különbözhet egymástól, ha ugyanaz a nemük és kicsi köztük a korkülönbség. Ám volt szerencsém találkozni egy nagyon erős kivétellel. Miközben egy Adler-i életmód interjút készítettem egy hölggyel, akinek egy, 18 hónappal idősebb lánytestvére volt. Először arra számítottam, hogy nagyon eltérőek lesznek egymástól. Ám az interjú alatt kiderült, hogy nagyon is rosszul feltételeztem, hiszen nagyon hasonlóak voltak egymáshoz. Amikor ahhoz a kérdéshez érkeztünk, hogy milyenek voltak a szüleik én már a hölgy válasza előtt tudtam, hogy mit fog mondani. Azt, hogy szüleik nagyon is kimutatták egymás iránti szeretetüket és összefogtak egymással, valamint ugyanazt gondolták a gyereknevelésről. A gyerekek úgy érezték, hogy szeretve vannak és elfogadják őket. A hölgy megkérdezte, hogy honnan tudtam mindezt előre, azt válaszoltam, hogy arra alapoztam a megjegyzésemet, amit a családi légkör befolyásáról tanultam.

Miután a két testvér, akik közt csak 18 hónap volt hasonlóak voltak egymáshoz, ahelyett, hogy egymás ellentétei lettek volna következtetni tudtunk arra, hogy a családi légkör inkább összefogó volt, mint versengő.

Emlékezzünk arra, hogy ez az információ nem arra való, hogy magunkat felsőbbrendűnek tartsuk, vagy hogy így azt gondoljuk mi mindent jobban tudunk, mint mások. Nem szabad ezt arra sem felhasználni, hogy sztereotípiákat gyártsunk, és hogy beskatulyázzuk az embereket. Mindössze arra jó, hogy segítsen nekünk megérteni, miért vannak a gyerekeknek gyakran hamis feltételezéseik saját helyzetükkel és fontosságukkal kapcsolatban. Ezzel az információval felvértezve tudatosabban és hatékonyabban segíthetünk nekik, (illetve, ha az alkalom ezt kívánja, ne segítsünk neki) arra is használhatjuk ezt a tudást, hogy erősségeinkre koncentrálunk, de mindig figyelnünk kell arra is, hogy keressük meg az egyéniséget mindenkiben és értékeljük is azt.

Az egyik iskolakörzetben a pedagógusok arra használták a születési sorrendről tanultakat, hogy észrevegyék mennyi legfiatalabb, illetve pszichológiailag legfiatalabb gyerek van a tanulási nehézségekkel küzdő gyerekek csoportjaiban. Ez vitát indított arról, hogy mi is az igazi tanulási probléma, viselkedési vagy fizikai fejletlenségi problémákról beszélünk-e.

Ha a probléma a fizikai, testi fejletlenségre vezethető vissza, akkor lehet, hogy az elsőszülötteknél nem vesszük észre ezeket a problémákat, mert ők hajlamosak a túlteljesítésre. Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy a legfiatalabb gyerekek pedig megtanulják kihasználni gyengeségeiket, hogy különleges elbánásban részesüljenek.

Az egyik általános iskolában volt egy osztály, amely minden pedagógust kikészített. Amikor másodikosak voltak a tanárjuk még a nyugdíjba menés gondolatával is foglalkozott. Amikor harmadikosak lettek a tanárjuk alig várta a nyári szünetet. Negyedikben végre készítettek egy felmérést a születési sorrendről és kiderült, hogy 85 százalékuk legkisebb gyerek volt. Sokan közülük rengeteg időt töltöttek elesettségük demonstrálásával és különleges figyelem kiharcolásával. Végül osztálygyűléseken keresztül a negyedikes tanáruk sikeresen fejlődést ért el náluk, azzal, hogy a gyerekek megtanultak egymásnak és maguknak is segíteni, valamint, hogy fejlesztették problémamegoldó képességeiket.

Judy Moore, egy ötödikeseket tanító hölgy, mesterdiploma munkáját a születési sorrend és az olvasócsoportok összefüggéséből írta. Azt figyelte meg, hogy a legjobb olvasócsoportokban egyke vagy elsőszülött gyerekek voltak, míg a legfiatalabbak a legrosszabb csoportokba kerültek. Judy magnóra vette a csoportok dinamikáját, míg kérdéseket tett fel nekik. A legjobb csoportban minden gyerek rögtön válaszra emelte a kezét, hogy először felelhessen. A közepes csoportban lazábbak voltak a gyerekek, de valaki mindig tudta a választ. A legrosszabb csoportban a gyerekek nem értették a feladatokat és sokkal több segítséget vártak el tőle.

Volt egy diákja (nevezzük John-nak), aki a leggyengébben olvasott az egész osztályban. A tanárnő már enyhe szellemi visszamaradottságra is gyanakodott, ezért pszichológiai tesztelésre küldte a fiút. Ezután készített vele egy életmód interjút, mely során kiderült hogy John a legkisebb gyerek a családban, ráadásul három nővére van. A tanárnő megtudta azt is, hogy otthon mindenki John királynak becézte a fiút. Ezt hallva a tanárnő el tudta képzelni, hogy milyen lehet a gyerek családjában a férfiak értéke, és hogy a fiút nagyon elkényeztették. Miért is akarna John bármit megtanulni saját maga, ha soha nem kellett semmit csinálnia. Később érdekes módon kiderült, hogy John kifejezetten magas intelligenciával rendelkezik, ám agykapacitásának nagy részét mások manipulálásával foglalta le.

A tanárnő finoman megbeszélte Johnnal, hogy tudja mennyire értelmes fiú és szerinte jó lehetne még a legjobb csoportban is. Át is rakta ebbe a csoportba, ahol a fiú beváltotta a hozzáfűzött reményeket. John innentől kezdve tudta, hogy nem tudja átverni a tanárnőt. A legjobban azonban a fiú nővérei ellenezték ezt, mert szerintük túl keményen bánt vele a tanárnő és túl sokat várt el szegény kis testvérüktől.

Fontos megjegyezni a tanárnő viselkedését, amikor tudatta Johnnal, hogy rájött a turpisságra. Nem azt mondta neki kioktató módon: Tudom, hogy többre vagy képes!, hanem helyette a következőképpen fogalmazott: John, észrevettem, hogy milyen jó képességű gyerek vagy. Arra gondoltam, hogy felteszlek a legjobb olvasócsoportba, mert biztos vagyok benne, hogy jól fog menni neked.

Hányan utáltuk azt amikor a szüleink azzal jöttek, hogy: Tudom, hogy jobban is tudnál teljesíteni, ha akarnál!. Ez a megjegyzés ugyanis lekezelő és kritikus attitűdöt takar, amely a gyerekre nagyon rosszul hat több okból kifolyólag.

Például ha egy elsőszülöttnek mondanánk, hogy több is telne tőle, nagyon rossz eredménnyel járna, hisz lehet, hogy pont azért nem a legjobbat nyújtja, mert épphogy a tökéletességre törekszik. A perfekcionista gyereket ez a megjegyzés még gyakran szorongóvá is teheti.

A középső gyerek ugyanerre a mondatra, úgy reagálna, hogy ő úgysem tud olyan jól teljesíteni ezen a téren, mint más testvérei, akik ebben már eleve jobbak nála.

A legkisebbek pedig azért nem reagálnak jól erre a megjegyzésre, mert ők meg azzal a téves képzettel élnek, hogy mások akkor figyelnek rájuk, ha gyámoltalannak mutatják magukat. Ezzel szemben Judy Moore megközelítése azért működött Johnnal, mert az ösztönzés attitűdjével fordult a gyerek felé és nem a csalódottságéval.

A születési sorrend ismerete segítségedre lehet, mint szülő vagy tanár, hogy belépj a gyerek világába. Már azzal, hogy érzékeltetjük a gyerekkel, hogy látjuk, megértjük és respektáljuk az ő nézőpontjukat már nagyon is ösztönzőleg hatunk rájuk. Legyünk képesek azt mondani, hogy Megértem, hogy érzel. Ez ugyanis nagyban különbözik attól a szemrehányástól és felelősségre vonástól, hogy Nem csodálom, hogy így viselkedsz, mert te vagy a legidősebb/ legfiatalabb, gyerek pozíciójában.

Érdekes megfigyelni, hogy a születési sorrend hogyan hat a házasságra. Gyakran fedezhetünk fel vonzerőt az elsőszülött és a legkisebb gyerek közt, hisz az egyik szívesen veszi, ha törődnek vele, a másik pedig ezt is teszi. Ugyanakkor Adler szerint Mond el mi a bajod a házastársaddal, és én elmondom miért őt vetted el elsősorban. Azok a tulajdonságok ugyanis, amelyek először vonzzanak bennünket másokban, azok lehetnek később a legidegesítőbbek.

Például az elsőszülött belefáradhat abba, hogy mindig ő a felelősséget vállaló, védelmező és ezért kritizálhatja kevésbé felelősségteljes párját, elfeledkezve arról, hogy pont ez vonzotta őt kezdetben. A legfiatalabb szintén belefáradhat az állandó pátyolgatásba és alulrendeltségbe, kivéve, amikor ezt ő igényelné. Persze nem biztos, hogy a társa pont akkor nyújtja ezt számára, amikor ő akarná.

Amikor két elsőszülött házasodik össze akkor gyakran egymásban is azt tisztelik, amit önmagukban. Akkor kezdődik a baj, amikor nem tudják eldönteni, ki legyen a főnök vagy hogy ki tudja jobban csinálni a dolgokat.

A két legfiatalabb születésű, azért kerülhet össze, mert rájönnek, hogy mennyit szórakozhatnak együtt. Persze előfordulhat, hogy később szemére hányják a másiknak, hogy nem vigyázott rájuk.

A középsőknek lehet a legkönnyebb vagy legnehezebb dolga alkalmazkodni valamely helyzethez, attól függően, hogy eredetileg lázadó vagy laza helyzetben voltak.

Minden egyes kombináció azonban sikeres lehet, ha megértéssel, kölcsönös tisztelettel, együttműködéssel és jó humorérzékkel rendelkeznek a párok. Egy jó barátom és a férje mindketten legkisebb gyerekek. Egyszer nyaralni mentek, a férj az út elején megkérdezte a feleséget: Foglaltál szállást? A feleség válaszolt: Nem, és te? Nagyot nevettek és együtt indultak szállást keresni.

A tanítási stílusok is függhetnek születési sorrendtől. Azok a tanárok, akik elsőszülöttek vagy egykék szeretnek irányítani. Gyakran érdekes és bonyolult projekteket találnak ki diákjaiknak, továbbá szeretik a szervezettséget és a rendet. Általában akkor a legboldogabbak, ha a gyerekek csendben ülnek és hallgatják őket. Miután ez ma már nem olyan gyakori, mint régen sokan ezen típusú tanárok közül frusztráltak lesznek addig, míg rá nem találnak új módszerekre, hogyan érjék el a rendet szigor nélkül. Gyorsan belátják a gyerekekre való jótékony hosszú távú hatást és magukra is.

A középső gyerekből lett tanárokat érdeklik a gyerekek általános jó közérzete, vonzzák őket a lázadó diákok és remélik, hogy pozitívan tudják befolyásolni őket. Ezek a tanárok a kölcsönös tisztelet és megértés segítségével próbálnak meg rendet tartani.

Azok a tanárok, akik születésük szerint a legfiatalabb gyerek kategóriájába esnek gyakran kreatívok és lazák. Ők tudják a legjobban elviselni a rendetlenséget és a zajt. Ezek a tanárok gyakran hagyják, hogy a gyerekek nagyobbrészt vállaljanak a felelősségből, azért, hogy ne mindent nekik kelljen megcsinálniuk.

‘Birth order’ – Positive Discipline by Dr. Jane Nelsen



Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.